Fukusima beárnyékolja a hirosimai tragédiát?

A nagy piros gomb: '45-ben ilyenkor Hirosimát már legyalulta a Kisfiú

Hatvanhat éve tart a vita arról, szükséges és jogos volt-e Hirosimára és Nagaszakira ledobni a két atombombát, vagy egy korántsem sziklaszilárd, de mégiscsak létező békének az ügyét szolgálták.

_{2011.08.06 08:15Konrád - ma.hu}

Kinyomtatom

Fórumozok róla

+Nagyobb betűméret-Kisebb betűméret

"Senki sem ismeri jobban azt a félelmet és bizonytalanságot, amivel ma Fukusima lakossága szembesül, mint a hirosimaiak" - mondta Setsuko Kumazaki, aki minden családtagját elveszítette 1945. augusztus 6-án.

66 évvel ezelőtt 1945. augusztus 6-án helyi idő szerint 8 óra 15 perckor az Egyesült Államok légierejének B-29-es bombázója az Enola Gay 9470 méter magasságban repülve kioldotta bombaterhét Hirosima városa felett.

43 másodperccel később a “Kisfiú” nevű atombomba felrobbant, új fejezetet nyitva az emberiség kedvenc elfoglaltságának, egymás kiirtásának történetében. Három nap múlva felrobbant Nagaszaki városa fölött a “Kövér Ember” is, és bár augusztus 15-én megtörténik a bombák bevetésének egyik leggyakrabban felhozott indoka - a japán kapituláció - a mai napig folyik a vita arról, szükséges volt-e két ilyen pusztító erejű fegyver bevetése. Az elkövetkező évtizedekben egyre több és egyre hatékonyabb atomfegyver készül, aminek hatására emberek milliárdjai élik mindennapjaikat a teljes megsemmisítés fenyegető légkörében, mégis bizonyos szempontból világunk biztonságosabbá vált.

_{Koreai megemlékezés Hirosimáról - Fotó: Kyodo}

Az atombomba fejlesztésébe még 1939-ben vágott bele az USA, Nagy-Britannia és Kanada közreműködésével, attól való félelmükben, hogy a náci Németország előttük fejleszti ki a fegyvert. A lehetőséget, hogy egy minden addiginál pusztítóbb fegyvert lehet létrehozni, Szilárd Leó - Albert Einstein támogatásával - vetette fel az amerikai elnöknek felhívva figyelmét, hogy a németek bizony dolgoznak az ügyön. A Manhattan-terv kutatási központja Los Alamos-ban volt, vezetője J. Robert Oppenheimer fizikus lett. 1945. július 16-án az Új-Mexikó állambeli Alamogordoban robbantották fel az első kísérleti atombombát.

Tíz nappal később a Potsdami Konferencián az USA, Nagy-Britannia és Kína felszólította Japánt a kapitulációra, amit az válasz nélkül hagyott. Ekkor döntött úgy Truman elnök, hogy bevetik az atomfegyvert. A lehetséges célpontokat a Los Alamosi Célpont Bizottság Kiotó, Niigata, Hiroshima, Jokohama és a Kokurában található fegyverraktárban határozta meg. Ezeket a városokat az amerikaiak elkerülték folyamatos bombázásaik során, mivel pontos képet akartak kapni az új fegyver pusztító erejéről.

Az Enola Gay a Japántól körülbelül 6 órányi repülőútra lévő Tinian szigetéről szállt fel, majd kíséretével elindult, hogy ledobja bombáját Hirosimára. A három bombázóból álló köteléket a japánok nem tartották annyira fenyegetőnek, hogy a fogytán lévő üzemanyagot az elfogásukra pazarolják, úgyhogy a repülők háborítatlanul értek célpontjukhoz. Az időjárás tökéletes volt az akcióhoz. Hirosima városa a bombázás idején nem volt jelentős stratégiai célpont. Többnyire civileknek adott otthont, némi ipari létesítménnyel és minimális katonai célponttal rendelkezett. A bomba pusztító hatása elképesztő volt. Mintegy 1,6 kilométer sugarú körben történt teljes pusztulás és 11 négyzetkilométeren gyulladt fel a főként faházakból épült város. A Japán fél szerint az épületek 69%-a pusztult el további 6-7% pedig megrongálódott.

Amano Jukija, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) főigazgatója azt mondta: a márciusi fukusimai atomkatasztrófa ellenére nőni fog az atomenergia-termelés.

De az anyagi kár eltörpült a halottak mértékéhez képest. A robbanásban olyan 70-80 000 ember azonnal meghalt és további 70 000 sérült meg súlyosan. Mivel a városban tartózkodó egészségügyi dolgozók nagy része a központban életét vesztette, akik nem haltak meg közvetlenül a robbanásban, vagy a leomló épületek alatt, azok sem kaphattak megfelelő orvosi ellátást. Egyes becslések szerint az elkövetkező hónapokban mintegy 166 000 ember halt meg, de a radioaktív sugárzás okozta halálesetek pontos számát a mai napig nem lehet megállapítani. Nagaszakiban a becslések szerint 60-80 000 ember vesztette életét. A japán civileken és katonákon kívül a halottak közt sok angolszász hadifogoly, illetve kínai és koreai kényszermunkás is volt.

Japánt sokkolta a két bomba, és bár sokan továbbra is ellenezték, Hirohito császár 6 nap múlva bejelentette a feltétel nélküli kapitulációt - ezzel a tudtán kívüli további atombomba támadásoktól kímélve meg országát. Sokat nyomott a latba, hogy augusztus 9.-én a Szovjetunió hadat üzent Japánnak és több mint másfél millió katonával, tankokkal, ágyúkkal és légierővel benyomult Mandzsúriába.

Csak egy nyugodt délután a városligeti csónakázó tavon?

66 éve tart tehát a vita arról, szükséges és jogos volt-e a bombák ledobása stratégiai szempontból. A legfőbb érv a bombák bevetése mellett a mai napig az, hogy rengeteg amerikai és még több japán életet mentett meg. Ha a háború elhúzódik, és hagyományos úton kell térdre kényszeríteni Japánt, egyes becslések szerint az legalább 1 millió amerikai katona és sokmillió japán életét követelte volna. A japán felszíni flotta addigra gyakorlatilag legyőzetett az amerikai haditengerészet által, az USA tengeralattjárói elsüllyesztették a kereskedelmi flottát, megszüntetve minden nélkülözhetetlen alapanyag bejutását az országba amire az iparnak szüksége volt. Viszont Ázsiában és a Japán szigeteken még ott volt sokmillió ember, akik készek voltak akár öngyilkos módon is harcolni. A fő szigeteken való partraszállás a szövetségesektől olyan árat követelt volna, hogy a D-Nap ahhoz képest csak egy nyugodt délután a városligeti csónakázó tavon.

Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az angolok és amerikaiak abban az időben nem voltak szívbajosak, ha egy kis bombázásról van szó. Elég csak Drezdára, Hamburgra vagy a többségében faházakból álló japán városok folyamatos gyújtóbombával való támadásra gondolni. Csak Tokióban 100 000 ember vesztette életét a terrorbombázások során. És az atombomba ellenzői ezzel érvelnek leginkább. Hogy gyakorlatilag szükségtelenül nagy pusztítást hajtottak végre, és lehetett volna más megoldást is találni. A fegyver bevetése ellen érdekes módon sok olyan fizikus is felszólalt, akik részt vettek a kifejlesztésében. Szilárd Leó egy interjúban arról beszélt, ha a németek megépítenek két ilyen bombát és ledobják két városra, majd elveszítik a háborút akkor az atombomba ledobása biztosan háborús bűnnek számítana, és akiknek köze volt hozzá, fel lenne kötve.

Sokan érvelnek azzal is, hogy a bombák már a későbbi nagy ellenfélnek, a Szovjetuniónak szóltak. De Sztálinék négy év múlva már saját kísérleti atombombájukat robbantották fel - ezzel megkezdve a történelem legnagyobb fegyverkezési versenyét. A Szovjetuniót végül összeroppantotta ez a verseny, de addig az emberek feje fölött Damoklész kardjaként lebegett egy esetleges atomháború réme. Ugyanakkor a kölcsönösen biztosított megsemmisítés elve Hirosima óta meggátolja egy nagyszabású háború kitörését. A hidegháború idején sokszor remegett a kéz a piros gomb felett, de senki sem merte, és meri ma sem elsőként megnyomni azt.

Hirosima és Nagaszaki lakói halálukkal ennek a talán nem sziklaszilárd, de mégiscsak létező békének az ügyét szolgálták.  

Hozzáadom a könyvjelzőhözKüldd ide: DeliciousKüldd ide: DiggKüldd ide: FacebookKüldd ide: myspaceKüldd ide: twitter