A hadtörténész kesztyűt dob a hírszerzőknek?

John Keegan: "A háború nem intellektuális, hanem brutálisan fizikai természetű tevékenység".
_{2005.12.05 07:45, Forrás: Szerző: Vincze Hajnalka, ma.hu}

/John Keegan, A háborús felderítés c. könyvéről/
szerző: Vincze Hajnalka
forrás: http://www.hajnalka-vincze.com/Publications/127

A világszerte ismert brit hadtörténész John Keegan ezúttal a fantázia és az aktuálpolitika világában egyaránt sűrűn előkerülő hírszerzés kérdését feszegeti. A szokványostól eltérő módon és a szokványostól eltérő következtetésekkel. Keegan ugyanis nem egyébre vállalkozik, mint hogy a "Napóleontól az al-Kaidáig" tartó időszakot felölelve tekinti át mekkora tényleges szerepet játszanak a kémek és rejtjelezők a csaták kimenetelében. S arra jut, hogy az őket övező legendákhoz képest nem is olyan nagyot.

Szemtelen kihívás

A sandhursti Királyi Katonai Akadémián negyedszázadon át tanító hadtudós művének bevezetőjében rögvest tisztázza, hogy: "E könyv egy egyszerű kérdés megválaszolására törekszik: mennyire hasznos a hírszerzés a háborúban?". Keegan egy pillanatig sem árul zsákbamacskát, ugyanott le is szögezi saját alaptételét, miszerint: "A győzelem nehezen elérhető trófea, inkább vérrel, mint elmével szokták megvásárolni. Az információ a harcosnak nem úrnője, hanem szolgálója". Végszó gyanánt pedig még rá is kontráz egy leheletnyit: "A háború nem intellektuális, hanem brutálisan fizikai természetű tevékenység".

A provokatív megközelítés részben reakció a hírszerzésnek a kémregények és a technológia-mámor hatása alatt divatossá vált túlértékelésére. A nemrég lovaggá avatott Sir John ugyanis - roppant helyesen - szembemegy a szemlélettel, mely azt sugallja, hogy az információ birtoklása a hadviselés alfája és omegája lenne. Könyvében konkrét hadjárat- és csataleírások során keresztül fáradhatatlanul bizonygatja, hogy messze nincs ez így.

Mint mondja: "a hírszerzés bár általában szükséges, nem elegendő eszköze a győzelemnek". Érdemes ugyanakkor hozzátenni, hogy ez valamennyi, a háborúkban szerepet játszó tényezőre igaz: a fegyverektől az elszántságon át az ellátást-utánpótlást biztosító logisztikáig. Önmagában egyik sem garantálja a végkimenetelt.

Mielőtt Keegan hozzáfogna az "esettanulmányok" fejtegetéséhez, előbb egy gyors panorámát kínál az ókortól a hidegháborús korszakig. Ebben alapvetően a hadászati (az ellenfélről általános információk begyűjtését célzó) és a valós idejű (a háborúban az értesülés hatékony felhasználását lehetővé tevő) felderítést különbözteti meg egymástól. Bár az általa használt kategorizálás rendkívül elnagyolt, a szerző itt pontosítja, hogy könyvében kizárólag a második típussal foglalkozik: vagyis a felderítésnek a hadműveletek során játszott szerepét vizsgálja.

S ehhez jóval árnyaltabban közelít, mint arra helyenként sarkos bölcseleteiből következtetni lehet. Keegan ugyanis a hírszerzés jelentőségét nem bagatellizálni akarja, hanem demisztifikálni. Nagyjából abban a szellemben, ahogyan azt a hadtudomány klasszikusának számító Carl von Clausewitz állapította meg már a 19. század elején: "A háborúban sok felderítési jelentés ellentmondásos, még több hamis, zömük pedig bizonytalan". A hírszerzés tehát bár roppant fontos, ám csupán egyetlen mozzanat a bonyolult összefüggésrendszerben, amiben a háborúk és csaták zajlanak. Sir John könyve éppen ehhez a helyén kezeléshez nyújt történelmi pillanatképeivel támpontokat.

Lebilincselő elbeszélések

Mert Keegan a haditettekről való mesélésnek vitathatatlan nagymestere. A katonai kérdésekben jártas és járatlan olvasó számára egyaránt élvezetesen - gördülékeny stílusban, kiváló ritmusérzékkel, az imponáló tudásanyagot elegáns magabiztossággal kezelve - avat be az általa választott epizódok részleteibe.

Vélhetőleg sokat köszönhet újságírói gyakorlatának is: a Daily Telegraph című napilap katonai elemzőjeként húsz év alatt tökélyre csiszolhatta miként kell az "utca embere" számára is világosan és érdekesen ecsetelni stratégiákat, fegyvereket, ütközeteket.

Ebben a könyvében kétségkívül volt alkalma kamatoztatni tudását: a Nelson tengernagy által űzőbe vett napóleoni flottától az Észak-Dél háború hegyi manőverein keresztül az első, majd a második világháború nagy csatáival és Hitler "csodafegyvereivel" bezárólag jópár "eset" aprólékos leírását tárja elénk.

Bónuszként az 1982-es falklandi háborúval (amit egyébként annak idején a The Spectator című brit hetilap hasábjain álnéven kommentált végig, mivel akkor még Sandhurstben tanított). Igaz, olvasásuk közben az embernek párszor az a benyomása támad, mintha a hírszerzés téma inkább csak alibiként szolgálna a hadtörténeti minitablókhoz.

Ez azonban ritkán válik zavaróvá, lévén hogy az elbeszélés magával ragadó. Keegan tökéletes érzékkel adja vissza a csaták és hadjáratok atmoszféráját; a leírásokat odaillő betétekkel tarkítja hol a tengeri hajózás, hol a rejtjelezés, hol pedig a rakéták és robotrepülőgépek tudnivalóiról; s ügyesen egyensúlyoz a hozzáértőbbek számára csemegét jelentő részletek taglalása és a laikus olvasó tűréshatára között.

Ráadásul a történeteket újra és újra színezik apropószerű utalások közismert tényekre (legyen szó akár az Everest hegycsúcs névadójáról, akár Robinson Crusoe szigetéről, akár a különböző korszakok közötti legváratlanabb párhuzamokról). Imitt-amott viszont Keegan túllő a célon, amikor enged a hatásvadász "mi lett volna ha?" csábításának.

Hasznos továbbgondolás

Noha az utolsó fejezet mai kihívásokkal foglalkozó rövidke része felettébb halovány, Keegan könyve kimondottan serkentőleg hathat a katonai-biztonságpolitikai kérdések jelen és jövőbeni alakulásáról elmélkedőkre. Mégpedig éppen történeti megközelítésénél fogva. Itt és most tehát nem a szerző erősen vitatható személyes, aktuálpolitikai töltetű állásfoglalásairól beszélünk - ezek szerencsére csak a könyv legvégén és mindössze néhány sor erejéig bukkannak fel. Az egész mű üzenete viszont nem csupán az egyes fejezetek tanulságain, de még a hírszerzés területén is messze túlmutat.

A hadtudomány művelőit megosztó törésvonalnak ugyanis pontosan az elevenébe vág Keegan szemlélete - s amúgy mellékesen: az ő minden törekvése ellenére épp az amerikai "modellt" relativizálja felettébb hatásosan. Sir John egyik legnagyobb gyengéje ugyanis az Egyesült Államok iránti mérhetetlen elfogultsága.

Ami néha már-már bájos következetlenségekhez vezet részéről, továbbá a saját nézetét alátámasztó amerikai kudarcok mellőzéséhez. Mindenekelőtt pedig a napjainkban zajló "hadügyi" polémiák szempontjából igencsak releváns következtetések levonásának elmaradásához. Bár ez - tegyük hozzá - nem is feltétlenül a hadtörténész feladata.

Dióhéjban arról van ugyanis szó, hogy a hadviselés természetét illetően két irányzat (stratégiai paradigma) ütközik egymással: a tudományos-racionális és a történelmi megközelítés. Előbbi szerint a háború önálló szférát képez, amely általános törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Ennek megfelelően az információs technológia robbanásszerű fejlődését kihasználva szerezhető "domináns csatatér ismeret" és "elsöprő fölény" nyílegyenesen a legyőzhetetlenséghez vezet.

A másik felfogás képviselői úgy vélik, hogy a háború csak az adott történelmi kontextusban értelmezhető, szorosan kapcsolódik rajta kívülálló (politikai, kulturális) tényezőkhöz, s jellegéből adódóan soha nem ragadható meg pusztán racionális alapokon.

Hadtörténészként Keegan eleve nem a teóriák, hanem a gyakorlat felől közelíti meg a kérdést. Ráadásul a technológia jelentőségének elismerése mellett mindenkor a bizonytalanság és az emberi dimenzió hangsúlyozásával. Korábbi könyveihez hasonlóan "A háborús felderítés"-ben is nagy figyelmet fordít a hadviselés humán oldalára. Mert - mint írja - "a felderítési információ csak annyit ér, amennyire hasznát veszik".

S ebben a vakszerencse, valamint az olyan lélektani tényezők, mint az elszántság, hiúság, türelmetlenség, bosszúvágy, tétovaság, önhittség és lustaság határozottan nagy szerepet játszanak. Ahogyan azt végig is követi az elmúlt évszázadok haditettein át. Egy dolog bizonyos: Keegan könyve nem való annak, akit a történelem is, és a katonai kérdések is hidegen hagynak - viszont élvezetes és gondolatébresztő olvasmány mindenkinek, akit érdekel a kettő közül bármelyik.

A szerző biztonságpolitikai kutató